Nagykárolyból a román élvonalig

Mindig öröm egy (sport)újságírónak a számára fontos, kedves témáról írni. Én sem vagyok ezzel másképp, a következő interjúval, melyet Kovács Szabolcs nagykárolyi játékvezetővel készítettem, aki a Karácsonyt megelőző hétvégén a Chindia – Arges bajnokin debütált a román élvonalban.

Két dolog miatt sem tudok nem elfogultan írni Kovács Szabolcsról, az egyik az, hogy egykori csapattárasam, akivel a mai napig jó barátok vagyunk, a másik pedig az, hogy tanúja voltam az elmúlt 14 évben annak az elképesztő akaratnak és befektetett munkának, aminek köszönhetően ma cikket írhatok róla.

Szabolccsal 2006-ban ismerkedtünk meg a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen, melynek futballcsapatát, a Partium FC-t több egyetemista társunkkal közösen alapítottuk meg. Éveken keresztül voltunk csapattársak, jártunk edzőtáborokba, mérkőzésekre, sőt 2013-ban együtt nyertük meg a Bihar Megyei Labdarúgó Bajnokságot, és jutottunk fel a negyed osztályba. Szabolcs a vége fele már nem volt annyira aktív, hiszen választania kellett a bíráskodás és az aktív játék közt, viszont, ha épp nem volt mérkőzése, akkor minden bajnokinkon részt vett, sőt, mindig gondoskodott arról, hogy Nagykárolyból és környékéről hozzánk irányítsa a tehetséges magyar játékosokat.


Kovács Szabolcs (felső sor, balról a harmadik) a Partium FC csapatkapitányaként a nagyváradi Bodola Gyulsa stadionban a Puskás Akadémia elleni mérkőzésen 2010 november 13-án

Bár az évek alatt volt olyan veterán játékosunk a Partium FC-ben, aki megjárta a román első osztályt, Szabolcs az első, aki, mégha bíróként is, a “mi szintünkről” küzdötte fel a román élvonalba, ami nekem, mint egykori sportvezetőnek külön büszkeség. Nem volt mindenben a legjobb, viszont mindig példaértékű volt a kitartása, munkabírása és az akaratereje, ami többet ért mindennél.

Azt is hozzá kell tenni, hogy Szabolcs számára mindig követendő példa volt bátyja, Kovács István, aki jelenleg Románia legjobb nemzetközileg elismert bírói közt van számon tartva. A bemutatkozó mérkőzés közvetítésében és a köztudatban is jelenleg Szabolcsot még csak Kovács István öccseként ismerik, viszont merem állítani hamarosan el fog jönni az idő, amikor a Kovács testvérekről, Istvánról és Szabolcsról fognak beszélni az emberek.

Hosszú út áll mögötted, de végre debütáltál az első osztályban. Milyen érzésekkel tölt el?

Ezt az érzést nem lehet szavakba önteni, hiszen végre a saját bőrömön tapasztaltam, hogy a hosszú évek kitartó munkája meghozta a gyümölcsét.

Ezzel elérted a célod, és most végre hátradőlhetsz?

Egyáltalán nem, ez csak az első lépés volt az első osztályba vezető úton. Ezzel még nem váltam első ligás bíróvá, most csak kipróbáltak pár másod ligás játékvezetőt. Inkább úgy fogalmaznék, hogy egyike voltam abban az öt játékvezetőnek, aki lehetőséget kapott a jövőbeli feljutáshoz. A neheze még hátra van.

Mi a következő lépés akkor?

Ennek a lehetőségnek köszönhetően most az első ligás bírókkal készülhetek, és január 8-án lesz egy elméleti és fizikai teszt, melyet szintén az első ligás bírókkal fogok teljesíteni. A román első osztály január 10-én kezdődik. Ha a vizsga sikerül, akkor fogok még kapni 1-2 lehetőséget középbíróként, illetve több lehetőséget cserebíróként. Közben remélhetőleg a másodligában is sok mérkőzésem lesz majd, és ha ezeken mind jól teljesítek, akkor előbb vagy utóbb felterjesztenek első osztályú játékvezetőnek.

Hogyan érezted magad az első mérkőzéseden? Nagy volt az izgalom?

Az első benyomás jó volt. Persze voltak apróbb hibák, de jó benyomást keltettem én is. Nem is izgalomnak nevezném azt, amit a mérkőzés előtt éreztem, hanem ahogy felénk mondják, volt bennem egy természetes “drukk”, adrenalin. Teljesen más lett volna a mérkőzés egy teltházas stadion előtt, de így is nagy élmény volt.



Elég ilyenkor a fizikai felkészülés?

Egyáltalán nem. Sajnos nagyon sokan azt hiszik, hogy a bíró csak ott szaladgál középen és néha belefúj a sípjába, de ez ennél sokkal komplexebb. Egy mérkőzés olyan, mint amikor feldobod az érmét, minden jöhet. Néha a másodperc töredéke alatt kell mérlegelni nem egyértelmű helyzeteket, és súlyos döntéseket hozni. Közben pedig nem láthatják rajtad, hogy tétovázol. Ezt csak akkor tudod jól véghezvinni, ha mind testben, mind fejben ott vagy. Mentálisan is kell készülni egy mérkőzésre. Én nagyon sok UEFA videót nézek, főleg olyan helyzeteket, melyek kérdésesek, hogy tanuljak belőlük. De emellett követem a csapatokat is, hogy megismerjem a játékosokat, a stílusukat, ki mennyit bír el, ki problémásabb, kit, hogyan kell kezelni, hogyha odajutok, akkor ne érhessen meglepetés.

Gyakorlatilag a futballpálya mellett nőttél fel, hiszen Édesapád edző volt. Milyen hatással volt rád?

Nyolc éves korom óta focizok, a szüleimnek sosem kellett igazán unszolniuk a sportolásra, hiszen egyrészt a bátyám is focizott, másrészt Édesapám volt a nagykárolyi Viktória akkori elnöke és edzője, így magától értetődő volt, hogy a focival keltünk és feküdtünk. Nekem nem volt már az edzőm Édesapám, csak Istvánnak, de mindig a sport felé terelt mindkettőnket. Szinte minden időnket a pályán töltöttük, legyen az salak, beton vagy éppen füves pálya. A napi edzések után a délutánjaink is azzal teltek, hogy fociztunk a barátokkal. Ahogy teltek az évek pedig megragadtam a nagykárolyi harmadligás csapatnál.

Hogyan lettél focistából bíró?

Ez is Istvánnal kezdődött, hiszen ő három és fél évvel idősebb, mint én. Amikor tizenöt éves lett, akkor a szüleim arra ösztökélték, hogy végezzen el egy bírói kurzust, hiszen sosem lehet tudni, mit hoz az élet. És valóban, István jó focista volt, de nem volt lehetősége másodosztályba vagy feljebb jutni, ahol profiként megélhetett volna játékosként. Az ő példáját látva én is elvégeztem a kurzust, és tizenöt éves korom óta bíráskodom.


Jól összeszokott nagykárolyi bírói gárda, Kovács Szabolcs a Kopriva ikrekkel, Tamással és Zsolttal

Melyik volt az a pillanat, amikor választanod kellett a foci és a bíráskodás közt? Miért így döntöttél?

Az elején még egyszerre próbáltam játékosként és bíróként is érvényesülni, de nem tudtam egyiknél sem a maximumot nyújtani a másik miatt. Amikor 19 évesen, 2006-ban az egyetemre kerültem, még a harmad ligában játszottam, de nem tudtam megélni belőle, így egyre inkább a bíráskodás irányába haladtam. Az egyetemi évek alatt nagyon sokat számított az a plusz pénz, melyet a bíráskodással szereztem. Láttam, hogy a futballal nem tudok feljebb kerülni, és bíróként nagyobb sportkarrier állhat előttem, így egyre inkább erre fektettem a hangsúlyt.

Volt szerepe volt a döntésedben a bátyádnak? Mit jelentett az ő karrierje a számodra?

István gyerekkorom óta a példaképem, és számomra mindig követendő példa volt. Különleges testvéri kapcsolat van közöttünk. Ő volt az, aki mindig felkarolt, ha mélyponton voltam, és nem mondott le rólam akkor sem, amikor fel akartam adni. Az ő sikereiből  mindig erőt tudtam meríteni.


Szabolcs és István

Ezek szerint volt olyan pillanat, amikor fel akartad adni…

Egyszer igen. Volt egy nagyon mély pontom, amikor öt éven keresztül próbálkoztam a negyed ligából feljutni a harmadosztályba. Végül ez 2014-ben sikerült, de az azt megelőző évben, négy év kudarca után úgy éreztem, hogy nem éri meg a sok idő és erőfeszítés, és abba akartam hagyni. Akkor egy hétig, nem edzettem, és nem akartam elmenni egy vizsgára. Végül István meggyőzött, hogy nem szabad ezt tennem, és bár akkor nem sikerült, de rá egy évre igen.

Segített vagy inkább hátrált téged az, hogy István az egyik legsikeresebb bíró ma idehaza?

Nagyon büszke vagyok rá azért amit elért, és az ő sikerei engem is motiválnak. A legnagyobb előnye, hogy az ő öccse vagyok, az volt, hogy a szövetségnél tudták, milyen családból származom. Én azt vallom, hogy aki megérdemli és rászolgál, az úgyis odakerül, hiszen ott a helye. De ehhez nagyon sok munka kell és akarat. Istvánnak és nekem is ezt igazolja a példánk. Mindkettőnknek megvan a saját útja, de különböző emberek vagyunk és jelenleg még nem vagyunk egy szinten szakmailag, de bízom benne, hogy egyszer eljön ennek is az ideje. Addigis, mint jó testvérek motiváljuk egymást nap, mint nap.

Képanyag: Kovács Szabolcs