„Másfél-két év után nem hallod, hogy az édesanyádat szidják”

A román élvonalbeli labdarúgó bajnokság, a Liga 1 utolsó őszi fordulójában a Targoviste-Arges találkozón bemutatkozhatott a legjobbak között Kovács Szabolcs játékvezető. A 32 éves nagykárolyi bírót, aki az UEFA Elit kategóriás Kovács István öccse, ezt követően kértük meg, hogy meséljen a találkozóról, az érzéseiről, eddigi pályafutásáról.

Elejtetted a sorsoláskor az érmét? Ideges voltál, azért ejtetted el?

Nem feltétlenül. Ideges lettem amiatt, mert elejtettem. Puszta véletlen volt. Volt egy kis drukk bennem, persze, de igyekeztem a feladataimra koncentrálni.

Milyen érzés volt bemutatkozni a legjobbak között? Hány éve dolgozol ezért?

Lassan már hat éve küszködöm azért, hogy feljebb kerüljek a ranglistán. Nem lehet szavakba önteni az érzést, amikor tudod azt, hogy a Liga 1-ben fogsz vezetni meccset. Számomra azonban mindig is az volt a lényeg, hogy jól bíráskodjak, mindegy, hogy milyen szinten.

Mikor tudtad meg, hogy te vezeted a meccset?

Szerdán negyedik játékvezetőként működtem közre egy első osztályú meccsen, és a találkozó közben kaptam egy üzenetet, amit a szünetben olvastam, hogy hétvégén középbíró leszek a Liga 1-ben. Nem jött hogy elhiggyem, kétszer is megnéztem az emailt. Nagy öröm volt, de tudtam, hogy koncentrálnom kell a második félidőre

Ez volt az első tévés meccsed is?

Nem, a második osztályban javarészt tévés meccseken működtem közre.

Mennyiben más az első osztályban meccset vezetni, mint a másodikban, ha más egyáltalán?

Sokkal könnyebb az első osztályban, mert a játékosok csak a focival foglalkoznak. Azt azért tegyük hozzá, hogy olyan meccset kaptam, amelyen viszonylag kevés volt a feszültség. A két liga között nagyon nagy a különbség úgy technikailag, mint a gyorsaság szempontjából.

Az első osztályban olyan kommunikációs eszközöket használtok, hogy a kollégákkal kapcsolatot tudjatok tartani, amilyenekkel eddig nem dolgoztál. Ez okozott-e gondot?

A második osztályban nem használunk ilyen eszközöket. Az év elején a szervezők felvették a kapcsolatot egy céggel, de a koronavírus-járvány miatt végül nem lett semmi az egészből. Nagyon is szokatlan volt ez számomra. Egy kicsit zavaró volt, mert soha nem vezettem még így meccset, de nagyon sokat is segített. Azt kell mondjam, ez egy szükséges eszköz.

Rögtön első meccseden büntetőt ítéltél. Nem volt benned félsz befújni?

Amikor befújtam, még akkor sem hittem el, hogy első ligás meccset vezetek (nevet). Végig arra koncentráltam, hogy a döntéseim tiszták legyenek, arra törekedtem, hogy jó meccsem legyen.

Térjünk vissza a kezdetekre. A rendőrök után a bírókat szidják valószínűleg a legtöbben, miért akar valaki mégis focibíró lenni?

Ez valószínűleg tényleg így van. Természetesen én is focival kezdtem, de 16-17 éves koromban be kellett látnom, nem fogok olyan szintre jutni, hogy ebből meg is tudjak élni, ami minimum a román második osztályt jelent. De nagyon szeretem a labdarúgást, ezért úgy döntöttem, megpróbálom a bíráskodást. Nem vagyok focista, de ott vagyok a pályán. Az elején nehéz és zavaró, amikor édesanyádat szidják, mert bármi történik, az első dolog, hogy az édesanyádat szidják, nem tudom miért van így… Másfél-két év után viszont már nem is hallod!

A megyei bajnokságban voltak emlékezetes meccseid…

Ahol szaladni kellett? (nevet). Tizenhét évesen vezettem az V. osztályban és kiállítottam egy hazai játékost, aki minősíthetetlenül visszaszólt – és aztán kicsit elszabadult a pokol. Ez volt az első ilyen esetem. Most már mosolygok rajta, de az a gond, hogy gyakorlatilag kamaszként egy ilyen eset után sokaknak elmegy a kedve a bíráskodástól. Engem viszont biztattak, hogy nem hagyhatom abba. Nem is akartam persze!

A testvéred, István, ugye nemzetközi játékvezető. Sportos családban nőttetek fel, hogy mindketten ennyire közel álltok a sporthoz?

Igen abszolút, hiszem édesapám a román második osztályban focizott évekig, édesanyám pedig kézilabdázott a középiskolai éveiben.

Fociztál is korábban, 2015-ben még arról beszéltünk, hogy Csengerbe szerződtél a második osztályú futsalcsapatba.

Az a periódus nagyon szép időszaka az életemnek, csak nagyon fárasztó volt. Dolgoztam is, fociztam is és bíráskodtam is. Kicsit hanyatlott a bíráskodásom is akkor, fáradt voltam nagyon, így valamiről le kellett mondanom.

Ha valaki gyerekként elkezd focizni, beszippantja ez a közeg, biztosan van kedvenc csapata. Erről a játékvezetők viszont nem nagyon beszélnek. Neked van kedvenc csapatod?

Természetesen nekem is volt kedvenc román csapatom, de ezt a fajta rajongást idővel kinőttem. Szeretem a jó focit, de itthon nem szurkolok senkinek. A játékvezető legfontosabb feladata az, hogy pártatlan legyen a pályán és én minden körülmények közepette erre törekszem.

A magyarságod okozott-e valamikor bármilyen problémát eddigi pályafutásodban?

Abból, hogy magyar vagyok, soha semmilyen hátrányom nem volt. Hiszem azt, ha valamiben jó vagy, akkor nemzetiségtől függetlenül előbb-utóbb meglesz a munkád és a tehetséged gyümölcse.

Meglátásod szerint melyek az erősségeid és miben kell esetleg még fejlődnöd?

A bíráskodás egy olyan terület, ahol mindig fejlődnöd kell. Ez nem olyan, mint egy tankönyv, amit megtanulsz. Erősségeim közé sorolnám a fizikai felkészültségemet, de ugyanúgy kell folyamatosan fejlődnöm állóképesség terén, mint mentálisan. Sokat számít, hogy tudd kezelni a pályán kialakult helyzeteket. A lényeg, hogy a játékvezető ne legyen középpontban! A foci a játékosokról szól! A fontossági sorrend szerint vannak a játékosok, az edzők és talán a bírók. De ha a bírók nincsenek benne, az nem is baj!

Te most 32 éves vagy, ez késeinek számít élvonalbeli debüt szempontjából?

Nem feltétlenül! Úgy érzem, mostanra értem meg erre a feladatra. A nemzetközi előírások szerint 45 éves koromig bíráskodhatok, úgyhogy van még gyenge 13 évem. Ha persze mások is úgy ítélik meg.

Cél a FIFA-bírói tagság?

Az első lépés az, hogy rendszeresen vezethessek a Liga 1-ben. Ez volt az első próbameccsem, amennyiben kapok következőket és ezeken jól teljesítek, akkor érezhetem magam első osztályú játékvezetőnek. Igazából az, hogy én bemutatkoztam a Liga1-ben, nem is olyan nagy dolog. Az viszont igen, hogy a román élvonalban két magyar játékvezető kapott lehetőséget az utóbbi időben és mindketten nagykárolyiak vagyunk.

Ne szerénykedj, a másik nagykárolyi bíró a testvéred, István. Milyen amúgy a kapcsolatotok?

Számomra István a példakép, a mentor. Nagyon sokat beszélünk egymással, megbeszéljük mérkőzéseinket a meccs után.

Mi a szépsége a bíráskodásnak? Az, hogy te vagy a főnök a pályán?

Ez mindenképpen vonzó, de a játékosok tekintélyét elnyerni nem könnyű. Persze ez játékostól is függ. Ha jó döntéseket hozol, akkor a játékosok szimpátiáját elnyered. A szubjektív emberek tekintélyét nehéz elnyerni.

Lassan egy éve sajnos nem mehetünk el szó nélkül a koronavírus mellett. Milyen érzés játékvezetőként az üres stadionokban bíráskodni?

Rossz, nagyon rossz! Olyan, mint mikor az ember életéből hiányzik valami. A játékosoknak sokkal nehezebb, mert a szurkolók, a sok néző extra energiákat szabadít fel, más a motiváció, nő a színvonal. A legtöbb néző, akik előtt eddig bíráskodtam, az 6500 volt, méghozzá a harmadik osztályban, Ploiesti-en. Felemelő érzés volt! Hiányzik ez az érzés.