Egy nagyváradi építész a világ tetején

Varga Csaba a Hidden Peak csúcsán   fotó: Varga Csaba

Mindig is szerettem a hegyeket. Hihetetlenül megnyugtató érzés, amikor körbefog minket az égbe nyúló csúcsok tömege. Két idézet is eszembe jut, az egyik Wass Albert: “Akár óriások építik a kastélyokat, akár emberek a kunyhókat: kastélyok, kunyhók mind mulandó dolgok. Csupán a hegyek, a völgyek, a folyók és a népek örökkévalók, mert azokat Isten teremtette!”. A másik Erőss Zsolttól származik: “A természetben kerül igazán helyére az ember, megérezheti, hogy mennyire porszem.”  Milyen igaz mindkettő. Valóban talán a hegyekben lehet a legjobban rádöbbenni a teremtés csodájára és a Jóisten jelenlétére. Mindig kacérkodtam a hegymászással, de csak pár kisebb-nagyobb kaland sikerült eddig. Az örök érdeklődés viszont megmaradt. Így jutottam  el egy közönségtalálkozóra még 2013-ban, és találkoztam Varga Csabával, aki akkor még “zöldfülűként”, gyermeki átéléssel és lelkesedéssel mesélt első megmászott nyolcezres hegyéről a Gasherbrum II-ról. Mesélt a hegyvidékről, Pakisztánról, a mászás nehézségeiről és szépségeiről, és természetesen mindannyiunk erdélyi kedvencéről, Erőss Zsoltról. Elképzeltem, ahogy pár évvel azelőtt Varga Csaba egy hasonló közönségtalálkozón ugyanolyan érdeklődéssel hallgatta a Hópárduc előadását, mint én őt akkor, annyi különbséggel, hogy ő neki is indult, és azóta is méltó “utódja” Erőss Zsoltnak. 
Hat év telt el Csaba első csúcshódítása óta, melyet még három komoly nyolcezres csúcs követett, és szintén három olyan hegy, melynek végül nem sikerült a tetejére jutnia. Ezekkel a sikerekkel az oxigénpalack nélkül mászók közt jelenleg ő és Klein Dávid a legtöbb nyolcezres csúccsal rendelkező, élő magyar hegymászó. Csaba azóta sem változott semmit, ugyanaz a szerény és lelkes fiatalember most is, mint első találkozásunkkor.


Fotó: Varga Csaba

Isten hozott haza. Nehéz heteken vagy túl. Hogyan éled meg, hogy végül nem sikerült a csúcsra juss?

Mindig jó érzés hazatérni. Nem ez az első sikertelen expedícióm, és nem volt könnyű beletörődni, hogy nem sikerült megmásznom a Dhaulagiri-t, de nyílván tudom, hogy nem minden expedíció lehet sikeres. Van, hogy a legjobb formádat hozod, minden tőled telhetőt megteszel, de nem jutsz fel a csúcsra, hiszen a hegymászás nagyon kiszámíthatatlan. Néha teljesen a külső tényezők határozzák meg a dolgokat. Idén végig nagyon csapadékos volt az időjárás, nemcsak a magasabb pontokon, hanem még az alaptáborban is. Nagyon kevesen tudták megmászni most ősszel a Dhaulagiri-t. Október elején az első csúcstámadási kísérletkor egy kisebb csoport feljutott, velük kellett volna nekem is mennem, de sajnos egy kicsit eltaktikáztam magam, én magasabbról akartam indulni, mint ők, így két éjszakát aludtam 7500 méteren egy angol hegymászóval, amikor ez a csoport elhaladt mellettünk. Közben az angol hegymászótársam kimerült, rosszul lett és vissza kellett fordulnia, én pedig magamra maradtam. Az időjárás nem kedvezett, több ember kellett volna a nyomtaposáshoz, így vissza kellett fordulnom. A második csúcstámadásomkor pedig a rossz időjárási körülmények szintén meghátráltattak. Nyílván csalódott vagyok, szerettem volna meghódítani a "Viharok Hegyét", és ezzel a legeredményesebb élő magyar hegymászó lenni, de ez még várat magára. Nagy kockázatot is vállaltam ezért, hiszen most az emberekben nem az marad majd meg, hogy júniusban meghódítottam a negyedik nyolcezres csúcsot, a Hidden Peak-et, hanem az, hogy nem értem fel a Dhaulagiri-ra. Ettől függetlenül örülök, hogy megpróbáltam, a pozitív élményekkel pedig megyek előre a következő csúcs irányába.

Ha jól értem, akkor nem adod fel, és lesz következő expedíció. Mi a cél? Meg akarod hódítani mind a 14 nyolcezrest, vagy csak Erőss Zsolt rekordját szeretnéd megdönteni (9 csúcs oxigénpalack nélkül és a Mount Everest oxigénpalackkal – szerk)?

Nem kifejezett célom egyik sem. Nyílván jó lenne mind a 14 nyolcezrest meghódítani, de nem vagyok ennek a megszállottja. Egyelőre addig akarok mászni amíg jól érzem magam és élvezem. Persze nyílván hajt a személyes hiúság is, hogy én legyek a legtöbb csúccsal rendelkező élő magyar hegymászó, de az anyagi háttér is nagyon fontos mindehhez, így amíg van, addig természetesen viszem a zászlót előre. Egyelőre úgy néz ki, hogy a Kalifa Alpin Csapattal jövőre is szervezünk majd egy expedíciót, de még nincs eldöntve, hogy hova.


Fotó: Varga Csaba

Mik az első hegyekkel kapcsolatos élményeid? Hogyan lett belőled hegymászó?

Igazából nincs egy meghatározó pillanat vagy élmény, de már gyermekkorom óta vonzottak a hegyek. Mindig nagyon szerettem a földrajzot, a történelmet, és a kartográfiát. Szerettem tanulmányozni a térképeket, és azokon a legmagasabb pontokat. Tizenéves koromban megmásztam a Nagy-Bihar csúcsot (1849m) egyedül. Nagyon élveztem. Majd többször jártam télen a Kárpátokban, az már nehéz volt, és komoly kihívásnak bizonyult. Az első komoly csúcs az Elbrus (4741m) volt a Kaukázusban, majd 2009-ben a Khan Tengri (7010m) Kazahsztánban. Az már komoly kihívás volt, egy egészen más élmény, mint addig. Persze ez még messze elmarad a nyolcezresek nehézségeitől.

Hogyan hatott rád az Erőss Zsolttal való találkozás?

Többször találkoztam Zsolttal, több előadását hallhattam. Nagyszerű hegymászó volt. Mindannyian felnéztünk rá, főleg azért, mert erdélyiként sikerült sikeressé válnia. Az ő előadásain hallottam először a nyolcezres csúcsok megmászásáról, illetve az oxigénpalack nélküli mászásról. Mondhatom azt, hogy talán ő inspirált arra, hogy én is palack nélkül másszak.

Mesélj kérlek az első nyolcezres élményedről?

A nyolcezresek mászása volt a következő lépcsőfok. 2013-ban megmásztam az első nyolcezresemet, a Gasherbrum II (8035). Addig is ment volna, de a pénzügyi dolgok visszafogtak. Egy nemzetközi csapat tagjaként mentem Pakisztánba, de teljesen egyedül, és ismeretlenként egy új világban. Az elején kicsit ijesztő volt a gondolat, de hamar beleszoktam.


Varga Csaba első nyolcezres csúcsán  fotó: Varga Csaba

Abban az évben halt meg Erőss Zsolt. Hogyan hatott ez rád? Nem volt soha halálfélelmed?

Nagyon elszomorított Erőss Zsolt halálhíre. Sajnos ez benne van a hegymászó életében. Minden csúcstámadás kiszámíthatatlan. Ő maga mondta egyszer, hogy “a hegymászó életében bármelyik nap lehet az utolsó, ezért (is) érdemes értelmesen, jól élnie. Ugyanakkor az is fontos, hogy tudja: ettől nem szabad félelemben, rettegésben töltenie a napjait. A jó hegymászók is meghalhatnak, mert történhetnek balesetek. De azok közül is naponta halnak meg emberek, akik nem törnek a csúcsok felé.” Amikor a hegyen vagy nem szabad a halálra gondolni, küzdened kell magaddal és a kimerültséggel, koncentrálni kell, és mindig menni tovább. A szervezet végig küzd hisz a túlélési ösztön mindennél erősebb. Nyilván tudatában vagy, hogy rosszul is elsülhet, de én személy szerint inkább a kudarctól félek. Sosem volt igazából halálfélelmem.

Hogyan küzdesz meg a nehézségekkel? Nem tántorítanak néha el, nem veszik a kedvedet?

A nehézségek inkább csak motiválnak, főleg az edzések során. Milyen lehet egy nehezebb hegy? Milyen lehet egy technikásabb szakasz? stb.  Visszasétálni sokkal nehezebb, mint tovább menni, bármennyire is nehéz. A kudarc a legrosszabb.

Változott e valami az első csúcsra jutásod óta?

Csak a rutin. A többi ugyanaz. Még mindig megvan a kezdeti lelkesedés, ugyanúgy mint az első csúcsnál. Teljesítmény- és sikerorientált ember vagyok, emellett van bennem egy bizonyítási kényszer, és mindez együtt ösztönöz és hajt előre.

Az erőnléti állapotod nagyszerű. Idén két expedíciót és be tudtál vállalni.

Igen, sokat edzek, és még nagyon jó korban vagyok. Ez a 36-37 éves kor teljesen ideális a hegymászáshoz. A szervezet már tapasztalt, és jól reagál a nehézségekre. Ez fontos lesz a későbbiekben is. Beszéltünk az előbb Szőnyi Ferencről és a Himalájában tett ultramaratonjáról. Az ő példája mutatja a legjobban, hogy az ő korában is milyen jól lehet az endurance jellegű sportokat űzni, melyek a szervezet állóképességéről, terheléséről és kitartásáról szólnak. Megfelelő rutinnal a legextrémebb helyzetekre is jól reagál az emberi szervezet.


Egy hegymászókollegával a Dhaulagirin   fotó: Varga Csaba

Hogyan telnek a mindennapjaid? Mennyit edzel?

A hegymászás nemcsak hobby, vagy sport. Ez egy életforma, amihez állandóan edzésben kell legyél. Szerencsére ez nekem már annyira beépült a mindennapjaimba, hogy fel sem tűnik. Természetes az, hogy minden nap elmegyek szaladni, biciklizek, erőnléti gyakorlatokat végzek. Valójában legalább heti 120 km szaladás kéne terepen, crossfit gyakorlatok, mászások és megfelelő edzésterv minden napra. Sportosan élek, de sajnos az ideális mennyiséget ritkán sikerül elérni, mivel nem tehetem meg, hogy teljes állásban csak ezzel foglalkozzam. Megvan a napi munkám, a családom, és amíg a hegymászás csak “mellékállás” és szenvedély addig nagyon nehéz az ennek megfelelő tökéletes életet élni.

Mit gondolsz, eljöhet az az idő, amikor csak ezzel tudsz majd foglalkozni? 

Úgy érzem, hogy közel a pillanat, már az ajtóban állok, de még nem sikerült belépnem. Edmund Hillary, a Mount Everest első megmászója egyszer azt mondta, hogy “azt, hogy ki kerül be egy Mount Everest-expedícióba, leginkább a pénz dönti el.” Ez sajnos így van. Lehetsz te a legjobb, ha nincs megfelelő háttered hozzá, akkor nem tudsz érvényesülni.

Ha jól értem, ehhez komoly szponzorokra van szükség vagy akár kormánytámogatásra. Esetleg egy “sportösztöndíjra”, vagy akár egy olyan életjáradékra, melyet az olimpikonok kapnak. 

Igen, valami ilyesmi kéne. Minden tiszteletem az olimpikonoké, hisz hatalmas munka van egy-egy érem elérésében. Viszont ugyanúgy mondhatnám azt is, hogy egy nyolcezres hegy megmászása felér egy olimpiai éremmel. Legyen arany, ezüst vagy bronz, a hegy nehézségétől függően, de mindenképp a befektetett munka alapján azzal egyenértékű. 2017-ig sok esetben saját költségen, és alkalmi támogatásokból indultam neki a hegyeknek. Többször kaptam a Magyar Kormánytól is támogatást, főleg a Bethlen Gábor alap által. 2017-től a felkarolt a Kalifa Alpin Csapat, ami hatalmas segítség azóta is, de még mindig nem elég arra, hogy főállású hegymászó legyek. Ezért is lenne fontos még egy-két komolyabb csúcs elérése, hisz az még komolyabb fegyvertényt jelentene.


Fotó: Varga Csaba

Nagyon sok új és extrém sportban olvashatunk mostanság magyar sikerekről, ami nagyon jó és a maga helyén fontos. Mindezektől függetlenül jól érzem, hogy a hegymászás, ha nincs is "lesajnálva", de még mindig nem kerül megfelelő figyelem erre a sportra?

Sajnos ez igaz. Bár egyre nő a figyelem a hegymászás iránt, de nem lehet népszerűségében a klasszikus sportokhoz hasonlítani. Talán ha olimpiai szám lenne. Szintén veszít a népszerűségéből hiszen nem lehet megfelelően közvetíteni, bár az elmúlt években erre is egyre inkább kiterjednek a technikai újítások. Talán ki fog alakulni jobban.

Nekünk, magyaroknak azért is büszkeség lehetnének a hegymászásban elért eredményeitek, mivel nem vagyunk egy hegyi nemzet, így “hátrányból” indulunk. Hányan vagytok most magyar aktív nyolcezres hegymászók?

Jelenleg hárman vagyunk a pályán, akik meghatározó személyei lehetünk a jelenlegi magyar hegymászásnak: Klein Dávid, Suhajda Szilárd és jómagam.

A civil életben építész vagy. Hogyan viszonyul a hegymászás az építészettel?

Igazából a nyugalmat és a meditáció gondolatát tudnám kiemelni. Több építésszel is találkoztam már a hegyekben, így valójában úgy gondolom közel áll a szakma a hegymászáshoz. Valójában új dolgokat nem láttam, de sok archaikus kultúrát ismertem meg a hegyekben, és ott értettem meg igazán, a hegyi falvak szerkezetét. Érdemes megfigyelni, hogyan hat a táj, az időjárás és az emberek élete a falu kialakítására. Ez egy valódi kulturális antropológia.

Nekünk olvasóknak talán az Everest című 2015-ös film adott a legtöbb információt a hegymászásról. Mennyi a valóság egy ilyen filmben? Milyen a valódi hegymászás a filmhez képest?

Az Everest egy megtörtént esetet dolgoz fel kicsit hollywoodosan, de ettől függetlenül sok nagyon reális elemet tartalmaz. Az oxigénhiány nagyon nehéz a hegyen. A szervezetet hozzá kell szoktatni szép lassan ehhez. Ezt oxigénpalackokkal át lehet hidalni, de az már teljesítményfokozás. Én sosem használtam oxigént, pont ez benne a kihívás. Persze tudok olyan profikról, akiknél van biztonság esetére egy palack a hátizsákban, de az fölösleges kísértés, másrészt pedig szerintem előbb-utóbb hozzá is nyúlnak. A másik veszély, amit a film jól mutat be az a kimerültség. 8000 méter felett a szervezet küzd a túlélésért. Nem hiába hívják halálzónának azt a magasságot. Az oxigénhiány nagyrészt hozzásegít a kimerültséghez. Ezt tetézi a nagy hideg, ami hatással van a keringésre is, így a vérellátásra. Minden összefügg. Nekem volt egyszer egy kisebb fagyásom, nagyon kellemetlen volt, azóta elektromos zoknit hordok magamnál, melyet elemekkel lehet fűteni. A megfelelő felszerelés nagyon fontos, könnyű és strapabíró kell legyen. 8000 m felett minden 100 gramm 1 plussz kilót jelent. Én sosem másztam serpákkal, egyrészt költséges, másrészt a saját erő a lényege a mászásnak, így sokat kell cipelni. Amíg eljutok a csúcstámadás szintjéig, több sátrat, hátizsákot, élelmet, vizet, felszerelést kell magammal felcipeljek. Ezek egyenként nem nehezek, de összegyűlnek. A csúcstámadásokra már csak vizet és a zászlókat viszem magammal. 


A Mount Everest (8848m)   fotó: GettyImages

7 csúcsot próbáltál már meg a 14-ből. Ebből Négyet meg is másztál. Miért nem próbálkoztál az Everesttel még?

Így alakult eddig. Az Everest az egyik “legkönnyebb” csúcs, már olyan szempontból, hogy ez van a legjobban kiépítve, ide járnak a legtöbben, de ez a legköltségesebb is. Pont emiatt, mert ez a világ teteje. Mindenképp nagy fegyvertény lenne elsőként oxigénpalack nélkül megmászni. Eddig csak az anyagiak tartanak vissza, de természetesen rajta van a bakancslistán.

Melyik volt a legrosszabb vagy legnehezebb pillanatod?

Minden csúcstámadás ide tartozik. Nincs kifejezetten egy ilyen élmény. Nagyon sok holtponton kell átess egy csúcstámadás közben. Egy véget nem érő küzdelem az egész a saját tested és korlátaid ellen. Ezért is nagyon fontos a megfelelő edzés.

Felfele vagy lefele a nehezebb?

Mindkettő nagyon nehéz, de nyílván másképp. 


Fotó: Varga Csaba
 
Utolsó kérdésem következik. Mi a célod a hegymászással? Mi az üzenete a sikereidnek?

A hegymászás igazából az egóról szól, arról, hogy elérd a célod és te legyél a legjobb. Én sosem szerettem volna öncélúan sikereket elérni. Amikor elérem a csúcsot, mindig nálam van a Magyar Nemzeti Lobogó a Nagyvárad felirattal, ez egyrészt a nemzetet (a határon túlra elszakadt részekkel együtt), másrészt a nagyváradi magyar közösséget jelképezi. Ők is velem vannak a csúcson ezáltal. A zászló nem valakik ellen, hanem valamiért szól. Ez a magyar megmaradás ügye. A sikereimmel az otthon maradásra szeretném felhívni a figyelmet. Okkal születtünk oda ahova, és nem azért, hogy elhagyjuk a szülőföldünket, és idegen ország külföldi fiai, lányai legyünk. Jelenleg a Magyar Nemzet (legyen szó anyaországról, vagy határon túlról) egyik legnagyobb problémája az önfeladás. Nem szabad feladjuk a pozícióinkat és az életterünket. Nem szabad asszimilálódjunk. Úgy érzem, ha én fel tudok mászni egy nyolcezres hegycsúcsra oxigénpalack nélkül, akkor nincs lehetetlen! Ugyanúgy a nemzetünknek sem szabad hagynia, hogy elszívják előlünk a levegőt!

Korábbi cikkeinket Varga Csabáról itt olvashatják: A Viharok Hegye esélyt sem adott illetve Egyelőre nem kedvez a Himalája a magyar hegymászóknak.

Varga Csaba legutóbbi, negyedik nyolcezres sikeréről a Magyar Televízió híradója számolt be: