Gyenes Emánuel: Elkap a hév és csak húzod a gázt!

Lassan három hete, hogy Gyenes Emánuel hazaért a földkerekség legnehezebb és legismertebb rali versenyéről, a Dakarral. A mindig jókedvű és közvetlen Mani, ahogy a szatmárnémeti motorost mindenki hívja, két részből álló, exkluzív interjút adott az erdélysport.hu-nak, amelynek első részében többek között elmeséli, milyen volt a verseny új helyszíne és miként élte meg két versenytársa halálát.

Milyen érzés a célba érni egy ilyen hosszú verseny után? Euforikus, vagy inkább fáradt vagy, esetleg máris hiányzik az adrenalin?

Nagyon jó érzés! Az utolsó nap nem voltam már versenyben senkivel. Nagy előnyöm volt ahhoz képest, aki a hátamnál volt az összesített versenyben, az előttem lévőnek pedig behozhatatlan előnye volt. Így az utolsó nap csak annyi volt a dolgom, hogy élvezzem a versenyt. A 160 kilométeres mért szakaszon is csak motoroztunk egymás mellett, elengedtük azt, aki sietett. Néztem a tájat és csak élveztem, hogy a Dakaron megyek az utolsó kilométereken.

Milyen volt az új helyszín, hogyan tetszett Szaúd-Arábia?

Legnagyobb hiányossága, nem voltak nézők. Kevesen jöttek ki a rajtra, a célhoz és a verseny közben a pálya mellett is alig lehetett látni valakit. Remélem, a következő években ez megváltozik és többen jönnek majd ki. Olyanok, mint a dél-amerikaiak, olyan szenvedélyesek persze soha nem lesznek. Nekem ez hiányzott, minden más viszont nagyon jó volt. Jó volt a pálya, a hőmérséklet terén nem voltak olyan ingadozások, mint Dél-Amerikában. Reggel, mikor felkeltünk és elindultunk, még nagyon hideg volt, de mire a mért szakaszhoz értünk, már pont jó volt – 20 – 22- 25 fok. A pálya nagyon jó volt. Nem voltak olyan magasságok sem, mint Dél-Amerikában, 1400 méter körül volt most a legmagasabb pont.

Ez neked nem is hiányzott, a hegyi motorozás…

Igen, az nagyon megerőltető. Gondolj csak bele, Dél-Amerikában előfordult olyan, hogy fenn a hegyekben fagypont körül volt a hőmérséklet, mire pedig leértünk, már 40 fok kánikula fogadott. Most az első héten, amikor a hegyvidéken motoroztunk, rengeteg kő volt, rengeteg… A második héten pedig már a sivatagos részeken jártunk, ott minden tiszta homok volt. Óriási nagy sivatag, egyik dűne a másik után. Ez nem is volt nagyon változatos, szinte minden nap ugyanaz fogadott. Az első héten viszont nagyon szép volt a táj. Sok kanyonon mentünk végig...nem is gondoltam, hogy Szaúd-Arábia ilyen szép tud lenni.

Azon kevesek közé tartozol, akik mind a három helyszínen versenyeztek már: elkaptad még Afrikát is, aztán ott voltál Dél- Amerikában is… Szaúd-Arábiát hová sorolnád?

A verseny előtt fel is hívták ezeket a versenyzőket a pódiumra, akik mindhárom helyszínen versenyeztünk. Nem voltunk nagyon sokan, de voltunk néhányan. Örültem, hogy köztük lehettem. Afrikáról nem tudok sokat mondani, 2007-ben az volt az első versenyem. Nem volt sok tapasztalatom, végigszenvedtem az egész versenyt. Nem tudtam élvezni azt a versenyt: tapasztalatom nem volt, ráadásul egy nehéz motorral mentem. Én csak mentem, hogy fejezzem be a versenyt. Dél-Amerikában viszont nagyon sokat versenyeztem. Nagyon nehéz pályák tudnak ott lenni, amibe a hőmérséklet is közrejátszott. Ez most egy könnyebb verseny volt, de arra számítok, a következő években fognak majd nehezíteni rajta. Szerintem most a szervezők is igyekeztek biztosra menni, hogy kitapasztalják a helyi viszonyokat, de én úgy gondolom, meg tudják ők még nehezíteni a dolgunkat.

Öt éve, 2015 óta nem volt halálos baleset a Dakaron, most pedig ketten is életüket vesztették. Veszélyes volt ez a pálya?

Áh, nem, ennek semmi köze nem volt a helyszínhez, a pályához. Ez sajnos így jött össze. Ez két nagyon szomorú eset volt. Paolo Goncalves rendkívül tapasztalt pilóta volt, sok Dakarral a háta mögött, remek eredményekkel. A legjobbak közé tartozott, de hibázott. Edwin Straver meg… tavaly ő nyerte meg a Malle Moto kategóriát. Előtte este még beszéltünk.... kivette a telefonomat a kezemből, azon nézte az időket, hogy lássa, hogy áll az összesítettben. Őt nem tudom, mit csinált, a hátam mögött volt, nem láttam a baleset helyszínét. Ahol Goncalves elesett, ott benne volt a roadbookban két felkiáltójel.

Még a helyszínről azt mondtad ezzel kapcsolatban, hogy fel vagytok erre készülve, tudjátok mit vállaltok. De tényleg fel lehet erre készülni?

Nem! (Nevet) Úgy megyek oda, hogy vigyázok magamra, hogy a biztonság az első. De amikor ott vagy, úgyis csak a versenyre figyelsz és húzod a gázt. Tavaly, mikor törött kézzel versenyeztem, az volt a célom, hogy befejezzem. Nem érdekelt, ha megelőzött valaki. De a hetedik vagy nyolcadik nap, mikor ránéztem az eredményekre és azt láttam, hogy Straven csak negyed órával van előttem és még van két napom, akkor azt mondtam, megpróbálom. És ekkor estem el. Nekem nem kellett volna az eredményekkel foglalkoznom, csak befejeznem a versenyt. Mindenki tudta, milyen állapotban vagyok, mégis elkapott a hév. És miután elesel és ott vagy – már a levegőben, esés közben azon gondolkodtam, minek húztam ennyire a gázt. De ezt nem tudod kontrollálni. Elkap a hév és te húzod a gázt.

Mikor beérsz a táborba, végig szoktad gondolni, hogy mit hogyan kellett volna másképp csinálmod?

Persze, nagyon sokszor. Amikor például eltévedsz és nézed a roadbookot, majd megtalálod a megfelelő utat, akkor látod, hogy mit kellett volna csinálnod. De akkor már késő, már hibáztál. Vagy mikor tudod, hogy jó úton mész, de azt látod, hogy a másik más irányba megy, az el tud bizonytalanítani. Vagy bízol magadban, vagy… De attól is függ, ki a másik versenyző. Ha egy jó nevű versenyző, akkor lehet, hogy utána mész, ha egy kezdő, akkor biztosan nem. Idén volt egy eset, amikor Olivier Painnel mentem vagy száz kilométert, de egy helyen elment egyenesen. Én viszont láttam, hogy nem arra kell menni – vesztett is vagy nyolc percet.