Az olimpiai bajnok számára már a család az első
Simona Pop, Rio szatmárnémeti olimpiai bajnoka, kiegyensúlyozott családi életet él – egy valami azonban nagyon hiányzik neki versenyzői időszakából.
Nem sikerült a legjobban a 2016-os olimpia Románia számára. Az ország mindössze egyetlen aranyérmet nyert, ezt a női párbajtőr válogatott szerezte. Soraiban a szatmárnémeti Simona Poppal.
Simona azóta boldog családanya, aki a három éves kislányát követően kisfia megszületésére készül. A versenysporttól eltávolodott, visszavonult – de a vívástól nem tud elszakadni. És nem is akar!
„Nem tudom elképzelni magam edzőként! Nem értek hozzá!”, mondja azzal az ember határozottságával, aki pontosan ismeri saját képességeit és határait és nem is fél velük szembe nézni. „Természetesen nem a víváshoz nem értek, hanem ahhoz nem, hogyan kell ezt átadni a gyerekeknek”, teszi hozzá gyorsan, látva a megdöbbenést az arcomon.
Két Európa-bajnoki arannyal a zsebében a riói siker után Simona úgy döntött, immár a családot helyezi előtérbe. „Kilenc éves korom óta vívok, 19 évesen Bukarestbe költöztem. Pályafutásom során a család mindig a második helyen volt. Most viszont már a család a legfontosabb”, mondja bájosan mosolyogva.
Simona semmit sem változott az elmúlt években. Ugyanaz a határozott, közvetlen, mosolygós fiatal nő, mint aki 2016-ban Simona Gherman, Ana Maria Popescu és Loredana Dinu oldalán megnyerte az olimpiai aranyat Kína ellen. „A gyerekek most is odajönnek és gratulálnak”, mondja még mindig megilletődve. Az olimpia után sokan megállították Szatmárnémeti utcáin is, emlékezik vissza.
A vívástól azonban nem tud és nem is akar elszakadni. Rendszeresen lejár a Csipler Sándor Vívóterembe, már csak azért is, mert férje, a korábbi remek vívó Adrian Pop is ott dolgozik a gyerekekkel. „Hogy mi hiányzik legjobban a versenyzői időszakomból? A csapatszellem! Nekem mindig is a csapat volt a minden, csapatban tudtam a legjobban teljesíteni. Edzőim mondták is, ha úgy tudtam volna vívni egyéniben is, mint csapatban, akkor a ranglista élén álltam volna”, mondja. „Talán azért, mert mindig családcentrikus voltam! Márpedig a csapat olyan volt számomra, mint a család. Csapatban mindig is éreztem a felelősséget a többiekkel szemben is, így ez is jobb teljesítményre serkentett. Azt se feledjük el, hogy egy ország színeit mindig a csapat képviseli, az egyéni siker pedig elsősorban a versenyzőé”, vallja.
A kicsi Simona Deac (akkor még) 12 évesen nyerte meg első versenyét. „Megtetszett nekem ez az érzés! Azóta is igyekszem mindig mindenből kihozni a legtöbbet. Szeretek nyerni, még ha csak activityzünk a barátokkal”, mondja a törékeny anyukának látszó klasszis. „Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne tudnék veszíteni. A sport ugyanis nem csak dolgozni tanít meg, hanem veszíteni is!”.
Néhány korábbi csapattársával ellentétben Simona lelkileg megbékélt a visszavonulással. „Persze, hogy nem volt könnyű döntés. Nem is az edzésekkel lenne gond, de nem tudom elképzelni, hogy edzőtáborokra, versenyekre utazzak, a gyerekeket pedig otthon hagyjam. Nehéz pillanat volt, amikor 19 évesen elhagyta Szatmárnémetit, ám Bukarestben könnyen beilleszkedtem. Nyitottak voltak a társak, befogadóak. Sem az nem volt gond, hogy Erdélyből jöttem, sem az, hogy félig magyar vagyok. De mindig is tudtam, ha vége, akkor hazatérek. Tudni kell, mikor kell leállni, én pedig most csak a családdal akarok foglalkozni”, mondja.
És közben olyan lelki béke árad belőle, hogy eszünkben sem jut kételkedni.