Élménybeszámoló a Mount Blancról: Így hódította meg a Fehér Hegyet a szatmári nő

Korábban bemutattunk már Önöknek Jeromos Andreát, azt a kétgyerekes szatmárnémeti óvónőt, aki fejébe vette, hogy ő bizony felszalad Európa csúcsára. És álmát valóra váltva teljesítette is a földkereség egyik legnezebb tájfutó versenyét, amelynek során úgy tett meg 101 kilométert a Mont Blanc bércein, hogy közben 6062 méter szintkülönbséget is legyőzött. Az olaszországi Courmayeur-ből még 2270 versenyző indult el, a svájci Champex-en kereszül haladva a franciaországi Chamonix-ba viszont már csak 1636-an jutottak el. Andrea összességében a 965.-ként ért célba, a nők között pedig a 169. helyen. Tizenkét romániai célbaérő közül pedig hatodikként. Összesen 23 óra 33 másodpercet futott/kocogott/menetelt. Az élménybeszámoló nem is lehetne autentikusabb, hiszen az ő tollából (billentyűzetéből) származik.

Következzék tehát az, amit úgy is nevezhetnénk: Út Európa csúcsa felé.

„Egy verseny az edzések megünneplése számomra, a torta. Ha sikerül szintidőn belül befejezni, az a hab a tortán, ha pódiumra is kerülhetek, az a cseresznye a habon. Ez a tortám habosra sikerült, sok mosollyal. 20 óra alatt szerettem volna teljesíteni, és bár sokáig úgy tűnt, meglesz, végül ez is úgy lett, ahogy a világ egyik legjobb coach-a, Takács Szabi mondta nekem a verseny előtti utolsó telefonos egyeztetésen, mely során átvettük együtt a pályát szakaszról szakaszra: 23,1 órába kell beleférnem, ha minden úgy működik, ahogy kell...Hát, nem működött épp úgy, de belefértem.

Az ultrák tulajdonképpen evő, ivóversenyek. Sokan mondják ezt, és sajnos én eddig azt tapasztaltam, ez tényleg így van. Lehetsz nagyon jól edzett, fizikailag készen egy ultrára, ha az emésztésed nem működik ultrásan...

Két gyermekes édesanya vagyok, fő- és mellékállással rendelkezem, fontos szerepet tölt be a sport az életemben. Negyven évesen kezdtem el szaladni- pontosan öt éve. Két éve versenyzem Szabi felkészítésével. Két éve minden verseny előtt a bíztatása: “Érezd jól magad! Igyál, s egyél rendesen! Hajrá!”. Két éve próbálok szót fogadni neki. Az első rész már tökéletesen megy…

Élveztem nagyon, csodáltam a szívet és szemet gyönyörködtető látványt, hagytam, hogy átjárja minden porcikámat a hegy energiája, beszívtam jó mélyen a fenyőerdők illatát, a magashegyi levegőt. Megéltem minden pillanatot, jelen voltam végig, nem vesződtem el egy pillanatra sem. (A család szerint de, igen, de azt is csak elektronikus formában, mivel a Trient ellenőrző pont előtt elvesztettek, és szörnyülködve nézték a képernyőn, hogy egyhelyben veszteglek, és hatvanan (!) előznek meg. Bevallásuk szerint egyedül itt hoztam rájuk a frászt, és a szervezők sem tudták megnyugtatni őket, mivel azok sem tudták, hogy esetleg csak egy rendszerhiba miatt álldogálok ugyanabban a pontban, vagy a saját rendszerem fagyott le, telefonon pedig nem voltam elérhető, nem volt térerőm.

A hidratálással nem volt gond. Nagyon meleg volt. De nem is annyira a nagyon meleg, mint inkább az volt kegyetlen, hogy nem akart csökkenni a hőmérséklet, érzetre legalábbis konstansnak tűnt, nem érzékeltem nagy különbséget a reggeli, déli és az esti magas hőmérsékletek között. Elnézve a rengeteg kidőlt embert a pálya mentén, ezzel nem voltam egyedül…Kb 18 liter vizet ittam meg, de lehet többet, mivel, ahol csak kutat találtunk, a poharamat lecsatoltam és ittam, hogy ne a kulacsaimat ürítsem, azokat hagytam a haladáshoz. Minden liter elfogyasztott víz után sótabletta is fogyott.

No, de az evés, hát az már nem épp úgy ment, ahogy kellett volna. Tudtuk, hogy ez az érzékeny pontom. Bár az edzéseim mennyisége, minősége alapján sokkal jobb eredményeket hozhatnék már, mindig itt bukom el az ultráimat. Jó, nem bukom el, de lehetnék sokkal jobb is…A stratégia az volt, hogy ameddig csak lehet, szolíd, minél természetesebb ételt fogyasztok, és minél később kezdek el géleket fogyasztani, mivel ezeket az érzékeny gyomrom amúgysem szereti, ha csak három- négy órás futásról beszélünk, a hosszabb távokon meg végképp nehezebben tolerálja. Áronkám készített nekem melegszendvicseket. Négy fért bele a futómellényembe. Hát, az szénhidrát ügyileg nem sok, de a frissítőpontokon mindig találtam valamit…

Ha már itt tartunk… Tudjátok, mennyi mindent kell vinni egy 100 kilis versenyre az UTMB előírásai szerint? Hát, én meglepődve vettem fel a mellényt a verseny előtti napon, mikor minden belekerült, kivéve az 1+1 liter vizet (a magas hőmérséklet miatt plussz egy liter volt az előírás). Hogy mi kellett benne legyen minimálisan, kötelezően, nézzétek: futómellény, minimum 800 kcal tartalék étel- két gél és két energiaszelet, két fejlámpa csereelemekkel mindkettő, telefon aktív roaminggal, esőkabát, esőnadrág, csere hosszú újjú felső, hosszúszárú nadrág vagy rövid nadrág lábszárvédővel, túlelőfólia, gumifásli, sebtapasz, pohár, hegyi terepre alkalmas terepfutó cipő, síp, sapka, simléderes sapka, vízhatlan kesztyű, személyi. A meleg időre való tekintettel ezek mellé még: napszemüveg, 50+os faktorú naptej, szaharai simléderes sapka. Egy biztos, nagyon nehéz volt csak ezek miatt, és akkor ezek mellé még kellett az étel, külső aksi óra és telefontöltő kábelekkel (pont szükség is volt rájuk). Ezek mellett még előkészítettem három csomagot csereruhákkal, gélekkel, vitaminokkal, amiket a fiúk hoztak magukkal azokra a pontokra, ahol megengedett volt a kísérőkkal való találkozás: Champex, Trient és Vallorcine, valamint egy nagyobb csomagot Chamonixba a verseny befejezése utánra.

Az evésre visszatérve, az összes ellenőrzőponton igyekeztem természetes eledelt juttatni a szervezetembe. Volt, hogy dinnyét, barackot kívántam, volt, hogy szendvicset, vagy sima üres kenyeret. Édeset egyáltalán, egyszer sem. A géljeim Champexig (54 km) úgy, ahogy fogytak. Onnan a végéig hármat sikerült nagy nehezen magamba öklöndöznöm. Nem lett volna nagy gond, de más sem nagyon csúszott le a vízen kívül.

A rajt előkészülete fantasztikus élmény volt. A háttérben a hegyek, a zene, az a rengeteg feszülten mosolygó hasonszőrű ember…Mivel 2270 embert szerencsére nem indítottak egyszerre, három részben indultunk, mindenki az UTMB teljesítmény indexe alapján besorolt hullámban: pontban kilenckor indult az elit a profibb futókkal együtt, 9:15-kor a második hullám- ebben indultam én is, majd 9:30-kor a harmadik hullám. Hidegrázós volt a rajt, és egyben veszélyes is. Volt, aki próbálta felvenni a leesett napszemüvegét, vagy kiejtett botját, és elsodorták, majdnem megtaposták. A futóbotok a figyelmetlen futók kezeiben igazi fegyverekké válnak. Szerencsére megúsztam felnyársalás nélkül, de nem sokon múlott…Alig vártam, hogy kiérjünk Courmayeur utcáiból, idegesített a nagy tömeg, a pulzusom az egekben volt, de még húztam a haladást, hogy szabaduljak a tömegtől, és végre csendesedjen minden, illetve tudtam, kb. hét km múlva beszűkül az út és egy lépésnyomban haladunk elég hosszan tovább…És így is lett. Elértünk az erdő bejáratáig, és itt hatalmas tömeg várta, hogy tovább haladhasson. A látvány, ami elém tárult, meghökkentő volt. A pályaleírást ismertem, tudtam, hogy kemény lesz- rögtön az elején, 9,5 km-en 1403 méternyi szintet gyűjtünk össze, így 2541 méteren találjuk magunkat, de élőben kicsit más, mint képzeletben…Itt már kezdtek az emberek fáradni. Kezdett melegedni az idő, a gyönyörű napsütéses idő izzasztott minket rendesen. Az emberek már itt kezdtek megrogyni. Ömlött mindenkiről a víz, folyamatosan emelkedett az ösvény, amin szikrázó napsütésben haladtunk, de fejben erős voltam, tudtam, hogy ez még csak ez eleje, a fáradtságnak még nincs itt helye, sem ideje… A Bertone menedékháznál megörültem, mikor meghallottam kis csapatom hangját. Így még jobban ment az ereszkedés.

La Fouly-ig rengeteg bátorítást kaptam. Sok mosolygó túrista, vagy lakos leolvasván nevemet a rajtszámomról hangosan, tapssal kísérve “Allez, Andrea, allez, brava!”-zott.

Már nagyon vártam, hogy beérjek Champex-be. Tudtam, hogy ott vár a család. Fáradt voltam, egyre fáradtabb, vágytam a meleg ételre, a gélek már nem igazán akartak lecsúszni. Megláttam az éljenző tömegben a gyermekeim meglepődött arcát, 17 perccel hamarabb érkeztem a tervezettnél. Nagy örömmel fogadtak, kiszolgáltak, hoztak mindent, amit szemem, szám, érzékeim kívántak. Nem volt nehéz dolguk. Nem sok mindent kívántam. A meleg, semmi sűrűbb dolgot nem tartalmazó forró leves jól esett, de erős hányingerrel küzdöttem. Bátorítottak, hányjak nyugodtan, itt mindenki ezt csinálja... Nagyon meleg volt a sátorban, alig volt levegőm, megettem még két szelet kenyeret, két kisebb kajszibarackot, és kimentünk, ott folytattam a leves kortyolgatását, illetve teljes ruházatot cseréltem. A zoknit lehúzva fájdalom hasított végig a talpamon. Bár vastagon bekentük vazelinnel már a rajt előtt is, sajnos hatalmas vízhólyag keletkezett a bal talpam felső párnácskáján, illetve két kisebb végig a lábujjaim alatt, valamint mindkét sarkamon. Péter lefertőtlenítette, majd újra bekente vazelinnel. Száraz, hosszúszárú kompressziós zoknit húztam, száraz fehérnemű, száraz rövid nadrág, felső, száraz sapka, arra rá az első fejlámpa. Széldzsekivel indultam el, mivel a fáradtság miatt kezdtem fázni, de két km múlva levettem, addig felmelegedtem.

Örültem nagyon, hogy itt a család velem, annak még jobban, hogy ők a technikai csapatom. Nem egyszerű a dolga a technikai csapatnak. Teljesen ismeretlen számukra is a terep. Oda kell érniük a megengedett pontra, mielőtt a futó odaér. Ismerniük kell jól a versenyzőjüket, tudniuk kell olvasni az arcából, a reakcióiból, a szaladásából, beérkezéséből...Tudniuk kell, mikor kell figyelni a panaszkodásra, vagy épp a nagy csendre. Péteréket nem engedték fel autóval Champexbe, 8 km-rel odébb kellett hagyják az autót, onnan egy busszal sikerült feljöjjenek, és izgultak is rendesen, elkapnak-e még az ellenőrző ponton. Náluk volt a száraz ruha, plussz eledel. Az eledelt nem hiányoltam volna, de a ruhák nagyon vizesek voltak rajtam, és a száraz zokni is kellett nagyon. De nem is emiatt fontosak, hanem az érzés, amit generáltak, az erő, amivel feltöltöttek újra. Simogattak, dícsértek, úgy rakosgatták a dolgokat a futómellényembe, mint a profik proficsapata...A figyelem, nehogy a kötelező felszerelésből valamit odaadjak nekik- pédául a napszemüveget, hiszen már sötét volt...mindent ügyesen visszakaptam, és cipelhettem tovább.

Búcsút vettünk egymástól, és indultam tovább. Mondanám, hogy futottam tovább, de sajnos a bal talpam már erősen tiltakozott, próbáltam egy kicsit gyorsabb tempót felvenni, de nem igazán ment. Minden lépés nagyon fájt. Próbáltam nem figyelni a fájdalomra, és hozzáadtam a mantrámhoz a “Jól vagyok, semmi sem fáj!”-t.

Iszonyat nagy erővel tölt fel a család látványa, a rengeteg idegen ember hajrázása, de valahogy a csend jól esett újra. Tudtam, a fáradtság eztán jön majd, a sötétség rátesz majd egy lapáttal, erősnek kellett maradnom fejben, és hála a jó Istennek, ez végig így is volt.

Újabb lejtők, majd emelkedők váltogatták egymást. Besötétedett, az érzékszerveim élesebbre kapcsoltak. Csodás volt a csend, a csillagok ragyogása az égbolton, a fejlámpák fénye az erdőben, ahogy utat mutattak…Együtt haladtunk egy hölggyel és öt úrral. Senki sem szólalt meg, ugyanabban a tempóban haladtunk némán. A hölggyel váltva vezettük a kis csapatunkat. A lejtőket kezdtem érezni a combjaimban, de még nem volt vészes, csak a talpam ne fájt volna annyira. Mantráztam, hogy nem fáj, de mocskosul fájt…Enni nagy nehezen egy gélt sikerült begyűrni az arcomba, a víz még mindig jól csúszott.

Trient előtti ereszkedő az erdőben mosolyt csalt az arcomra. Alattomos volt, minden száraz, poros, tört köves, csúszott rendesen, sziklás, természetesen itt estem egyet, de gyorsan felálltam, nehogy észrevegyem. Nyugtázva, hogy nem fáj semmim, haladtam tovább, felbátorodtam, mikor hallottam Trient hangjait, majd megláttam a fényeket. A családom itt is boldogan várt, talán még boldogabban, mint eddig, aztán elmesélték, miért…La Gieté-nél nem jelentem meg, hogy elhaladtam volna, és túl sokáig tűnt úgy, hogy toporgok egy pontban. Próbáltak elérni telefonon, de nem volt térerőm. Azt mondják, nagyon rossz érzés volt. De nem csak ez, hanem az is, hogy az én terveim szerint nekem Trientbe kellett volna érnem 21:45-kor. Ehelyett 00:10-kor értem oda, még így is szintidőn belül, ami 4:00-kor lett volna. Persze, hogy túl sokáig tartott, mert szaladásnak már a legnagyobb jóindulattal sem lehetett nevezni, amire képes voltam…

Péter főzött egy fincsi ráment, annak a felét sikerült megennem, Áron hozott nekem cikóriakávét, Ákos lecserélte a lámpámat, kaptam még barackot, kiürítettük a cipőmből a kövecskéket, és haladtam tovább.

A Trientből kivezető úton ismerkedtem meg Ferivel Magyarországról. Elmesélte, milyen fontos a táplálkozás, és akkor is enni kell, ha már nem bírom. Én is tudtam ezt, csak nem tudtam meggyőzni a gyomromat…Mondtam neki, hogy innen még 30 km van, ha kell, ezt pókjárásban is megteszem. Mosolygott, kérdezte, először vagyok-e itt. Persze, hogy először. Na, ő akkor volt harmadjára és csak annyit mondott, nézzek fel, majd a mutatóujjával olyan magasra mutatott, hogy azt hittem, a csillagokat kell néznem. De a csillagok szép sorban mozogtak, egyre fennebb. Nos, akkor volt már a lábaimban 71 km 4125 m szintkülönbséggel összegyűlve, majd 15 óra telt el a rajttól. Azt hittem, viccel, de nem viccelt, csak ennyit mondott, neki ez a mumusa itt…No, hát, ilyet nem akarsz hallani ilyenkor. Azt mondta, ez nagyjából két óra kellene legyen. Rosszul esett, ez 4 km nagyjából 685 m emelkedővel. Nem létezik, az én tervem szerint nekem nincs ennyi időm rá… Szépen, konstansan haladtam, nem álltam/ ültem le pihenni, pedig körülöttem szinte mindenki ezt tette. Mélyeket lélegeztem, ittam, csodáltam a fényeket a sötétben, és haladtam. 1 óra 40 perc alatt elértem a Les Tseppes pontot, visszaszerezve 67 embernyi előnyt.

Innen lejtő jött megint, villámok cikáztak a távolban a hegy mögött. No, még csak ez hiányzik! Belehúztunk, már amennyire a bal talpammal lehetett. Tudtam, Vallorcineban ismét vár a család, s ez erőt adott. 3 óra 8 perc csúszással a tervhez képest beértem Vallorcineba, a szintidőhöz képest 3 és fél órával hamarabb. Ahogy haladtam az ellenőrzőpontot jelentő sátorhoz, meghallottam Péter hangját: “Hajrá, Anya! Allez, allez!”

Örömömben kipukadt a legnagyobb vízhólyag a talpamon. Éreztem, ahogy tocsogok a folyadékban. Csípett, fájt, de nem bántam, tudtam, meg fogom csinálni, ezért jöttem…

A fiaink aludtak az autóban, nem bírták a strapát, de Péter ügyesen állta a sarat. Újabb csodarámennel várt. Türelmesen kivárta, hogy kihányjam magam. Nem tudom, mit, reméltem, hogy a fáradtságot, mást nem nagyon volt, mit. Ismét elég sokat megettem a rámenből, ismét betoltam rá még egy gélt, vizet, száraz ruhába öltözés, ölelés, és nyomás!

Az utolsó 18 km-en még 1060 m emelkedő várt ránk. Emlékeztem, az utolsó 10 km-en 5 km mászás és 5 km lejtő örvendeztet meg minket. Az emelkedő negyedénél már kezdett felkelni a nap. Brutális volt. Gyönyörű, fájdalmasan gyönyörű. Ahogy megcsillan a napfény a hóval fedett hegycsúcsokon, miközben rövidnadrágosan, rövidujjú trikóban mászol a végtelennek tűnő emelkedőn vele szemben, a túloldalon, és ömlik rólad a víz…fantasztikus látvány, brutális érzés!

Felérünk az utolsó emelkedőnk tetejére. Végigfut rajtam a hideg, de nem az alacsony hőmérséklet miatt. Belegondoltam, 21 és fél órája indultam el az utamon. Én, Jeromos Andi, a margittai születésű, Szatmárnémetiben élő két gyermekes anyuka, feleség, pedagógus, közgazdász, az egykor túlsúllyal, és emiatt még annyi mindennel küzdő NŐt pár km választja el attól, hogy valóra váltsa álmát. Összeszedtem magam, bátorítani kezdtem a bal talpamat leginkább, hogy bár nem erre vágyik, de most még egy kicsit húznia kell.

Nem úgy haladtam a lejtőn, ahogy szerettem volna, egyre jobban fájt, kezdtek előzgetni az emberek, még két km-em volt a célig, és mögöttem újra egyre közelebb került két hölgy. Na, azt már nem, elég volt, nem előznek vissza többen, nem hagyom! Szaladni kezdtem. Chamonixban a hangulat, ami fogadott, leírhatatlan! A befutó előtti részben meghallottam a fiaim, Péter, és Leó hajrázó hangját. Nem tudom, mihez hasonlítsam az érzést…Nincs, mihez! Egyedi, megismételhetetlen pillanatok ezek! Ahogy az a sok ember kiabálja a nevem, az a taps, dobolás, fütyölés…Á, fantasztikus érzés! Egyszer az életben ezt mindenkinek receptre kellene írni!”

fotók: Jeromos Andrea